Papucsok

Dani tizenhat éves. Nagyon megnyúlt tavaly óta, és az izmai is dagadozni kezdtek. Két éve jár gitárórára, januárban kezdte barátaival a zenekarosdit. Már három koncerten túl van az Eldorádó, belvárosi kocsmákban jutottak fellépési lehetőséghez. Kizárólag kemény rockzene alkotja repertoárjukat: Led Zeppelin, Black Sabbath, AC/DC. A szülők, sőt esetenként a nagyszülők is megjelennek aggódó büszkeséggel, gyarapítva a banda rajongótáborát.

Az Eldorádó eddigi legnagyobb koncertjét a Fészek klubban rendezik. A retró érzés hatalmában tart minden korosztályt, telt ház van már a kezdés előtt negyed órával. Éva, Dani anyja a billentyűs Jani anyjával pusmog a terem végében.

- Kicsit aggódom Daniékért, nehogy a zene miatt rossz társaságba keveredjenek.

- Hát, igen! Mi is sokat rágjuk ezt a témát otthon, Jani eddig kitűnő volt, most pedig már két tárgyból is négyesre áll.

Éva örülne, ha nekik csak ilyen gondjaik lennének: Daninak is van két négyese, de ötöse nincs semmiből.

- Meg ez a hosszú haj is zavar. Ma már Eric Clapton és Sting is tüsihajjal lép fel, akkor nem tudom, a gyerekeknek az miért nem jó.

Közben a pódium előtt állók dübörögni és fütyülni kezdenek, kezdődjék már a koncert.

- Jaj, és ez a sok furcsa srác, akik elkísérik őket a fellépésekre, cigiznek, isznak és ki tudja, még mit...

- Hát még ezek a lányok! Némelyik úgy néz ki gimnazista létére, mint egy harminc éves, hadd ne mondjam mi! Még szerencse, hogy Dani mellett ott van Zsuzsi, aki visszafogja kicsit.

A közönség tombolni kezd, mert a dobos feljön a színpadra. Dobverőit pörgeti a kezében, majd lábbal ütni kezdi a ritmust. Néhány pillanat hatásszünet, majd Dani érkezik, ujjatlan, rikító zöld atlétában, haja koszos gumival copfba fogva, gitárja bal vállára akasztva, kezében sörösüveg, amiből időnként kortyol egyet, miközben minden irányba meghajol. Éva elhűl a látványtól, pedig rajta kívül senkinek, semmi kifogása fia megjelenésével.

Ádám a másik sarokban sörözik a dobos srác apjával. Jól érzik magukat. Éva érzi, hogy férjét most hiába kérné bármiféle nevelési akcióra, úgy dönt, ő maga furakszik előre megregulázni magzatát.

- Daniii! Daniii! - kiabálja felfelé. Olyan mint egy rajongó, csak nem lelkesen üvölt, hanem dühösen.

A gyerek a sokadik kiáltásra észreveszi anyját, de csak a szeme sarkából figyel rá, mert az öttagú zenekarból már négyen benn vannak, s mindjárt be kell lépnie.

- Mondtam, hogy ne igyál sört! Nem jó, ha sört iszol!

Dani nem hallja anyja hangját, de le tudja olvasni a sör szót szülője ajkáról. Tekintetében látja a dühöt, kitalálja, miről lehet szó. A mikrofonhoz lép. Egy mozdulattal csendre inti a közönséget, majd anyjára nézve elüvölti magát:

- Haggyá mááá!

Aztán rögtön a húrok közé csap, s már dübörög is az első szám.

Éva szünetig a csápolók közé szorul, s bár nem ugrál, a dalok végén ő is megtapsolja a fiúkat. A félidőben aztán jó állapotba jutott férjéhez nyomul, s kegyetlenül leszidja Ádámot, hogy nem tett semmit fia neveletlenségét látván.

- Ne csináld már a cirkuszt, Éva! A gyerek most itt rockzenész. Abba a szerepbe meg egy-két sör igazán belefér!

- És te milyen szerepben vagy, ha szabad kérdeznem, hogy legalább az ötödik sörödnél tartasz?

- Eldorádó-rajongó vagyok!

Kaszab Ádám kiadta az ukázt: holnap reggel ötkor indulás!

Öttagú volt a család (papa, mama, három lány), sátorozni készültek a horvát tengerpartra, két hétre. Több vekkert is beállítottak.

Éva riadt elsőként, fél hatkor.

Rettegve ébresztgette urát.

A férfi már csukott szemmel őrjöngött: ő megmondta, hogy kérjenek telefonos ébresztést, de sose veszik komolyan a tanácsait. A kiabálásra a lányok is kipattantak ágyukból, s elfoglalták mindkét fürdőszobát. Éva azt sem tudta, hová kapjon, s közben még dühöngő férjét is csitítgatnia kellett.

Hétkor megkezdték a csomagok kihordását. A csomagtartó pillanatok alatt megtelt, s az utánfutó is szépen dagadozott. Nyolckor betuszkolódtak a Wartburgba, ám hiába volt a jármű már négyütemű, Buda legmeredekebb utcácskáján - ott lakott a Kaszab család - nem bírta felvontatni iszonyú terhét. Kilencig próbálkozott Ádám egyesben, utasok és a sátorvasak nélkül, de nem ment. A családfő angol barátjára gondolt, ki egyszer luxusautójával 70 mérföldes sebességgel lőtt ki a házuk elől, s a környékbeli kutyások ösztönösen ölbe kapták ebeiket a tovatűnő ezüstcsoda láttán.

Az utca nem csak meredek, de zsák is volt, végében 117 lépcsőfokkal. Ezen hordták le a lányok és Éva az immár teljesen kipakolt jármű tartalmát. Harmadszor is elszakadt Ádámban a cérna - éktelen üvöltözésbe kezdett az utca közepén -, amikor észrevette, hogy mit rejtenek az utazótáskák. A csata hamar eldőlt: a vasalót, hajsütővasat, CD-lejátszót otthon kellett hagyniuk az élénken tiltakozó fehérnépeknek. A szópárbaj végén a férfi vörös fejjel hörögte: "Éva, ha útközben meg mersz szólalni, kihajítalak az autóból! Amíg a határhoz nem érünk, csöndben maradsz!"

Féltizenegykor indultak el a lépcső alól. A kocsiban teljes csönd honolt. Szépen gyűrték a kilométereket.

Már vagy ötvenet is megtettek, mikor Ádám rosszat sejtve megkérdezte: "Melyik autópályán vagyunk?" Senki sem mert válaszolni. A következő tábla Hatvan és Salgótarján felé jelezte a kitérőt.
Este hatra értek a horvát határra, s éjjel kettőre a kempingbe. Akkor kezdtek sátrat verni.

Csodálatos két hetet töltöttek együtt.

Mottó: Futball = Huszonkét ember kerget egy labdát, és a németek győznek.

"Ha elvállalod, elválok!" Ezt az sms-t kapta Ádám Évától. A nő a kozmetikusnál feküdt, uborkapakolással az arcán, s hallotta a rádióban, amint az uráról szóló híreket elemzik. Már régóta tudott vakon üzeneteket küldeni a mobiljáról, egy pillanat alatt megírta Ádámnak az ultimátumot.

A férfi pedig épp ott tartott gondolatban, hogy bemegy a pályáról a székházba, és rögtönzött sajtótájékoztatón bejelenti: vállalja. Mindent elért már edzőként, amit klubszinten el lehet érni, bajnokságokat, hazai és nemzetközi kupákat. Egyedül a válogatott irányítása maradt, mint a karrier legfelső csúcsa.

Éva üzenetét olvasva csalódottan visszalőtte kapusuknak a kispadhoz pattanó labdát, majd egy halk scheissét sziszegett a fogai között. "Tudja, hogy ez számomra mennyire fontos lenne, és nem engedi. Mindig is féltékeny volt rám, a sikereimre, az időmre, de azért ezt nem gondoltam róla. Amikor itt állok a nagy lehetőség kapujában, egyszerűen megzsarol." Ez járt a fejében, mialatt Éva az uborkáitól megszabadító kozmetikusnőnek magyarázott.

- Senki sem vállalja a Nationalelf vezetését, mert tudják jól, hogy biztos bukás. Tudja Völler, Tudja Rehhagel, sőt még a holland Wenger is tudja, csak pont az én drágalátos férjem nem fogja fel, hogy ki fogják csinálni. A hazai világbajnokságon úgy leégünk, hogy ahhoz képest a Reichstag égése örömünnep volt, így sincs otthon sosem, a vérnyomása az egekbe szökik, és akkor az állítólagos jóakarói szövetségi edzőnek akarják.

Semmi nem állította volna el ezt a hömpölygő szóáradatot, ám a rádióműsorban kapcsolták a Bayern München székházát, ahonnan Ádám nyilatkozott.

- Nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy a szövetség engem jelölt kapitánynak, de nem vállalom! - mondta bele az éterbe.

Éva megkönnyebbülten sóhajtott, s újabb monológba kezdett, ezért nem hallhatta a rövid nyilatkozat második mondatát.

- A feleségem nem engedi.

(Németország győzhet 2006-ban, Ottmar Hitzfeld örökre veszített.)

Ádám, az egyetem egyik legfiatalabb professzora igyekezett példásan teljesíteni családi életében is. Így ha bokros teendői közepette felesége olykor-olykor felhívta, mindent jegyzetelt, amit Éva mondott neki, nehogy valamit elfelejtsen. Fiatal kora ellenére igen szórakozott ember volt, ahogy egy professzorhoz illik. Ennél csak egyetlen rosszabb tulajdonsága volt: olvashatatlanul írt. Kollégái néha csoportokba verődve próbálták értelmezni "hieroglifáit", mégis több utasítása maradt teljesítetlen olvashatatlansága miatt. A professzort ez egyáltalán nem zavarta, sőt, hivatalos levelezésének egy részét is úgy intézte, hogy kézzel írott feljegyzéseit faxoltatta el titkárnőjével. Volt is ebből galiba elég!

Egy decemberi napon Éva határozott hangja köszöntötte a telefonban. Utasítást adott férjének, milyen ajándékot vegyen meg karácsonyra kisfiuknak. Ádám a megbízatást fölírta egy cetlire, majd a papirost nadrágja jobb zsebébe csúsztatta kulcsai mellé. Indulófélben, annak rendje és módja szerint, a keze ügyébe is keveredett a cédula. Nézte jobbról, nézte balról, de fogalma sem volt, hogy mi van ráírva. Tudta, hogy ajándék a gyereknek, de hogy mi az, a ménkűnek sem jutott eszébe. Évát mégse hívhatta fel:

"Bocs drágám, de gőzöm sincs, mit kell vennem, és el sem tudom elolvasni, amit felírtam!"

Kollégái, titkárnője pedig már rég hazamentek bejglit sütni. Szerencsére rémlett neki valami, hogy hol az a játékbolt, ahol az a bizonyos tárgy kapható, hát kocsiba vágta magát, s odahajtott.

Fiatal lány volt az eladó, orra alá nyomta a cetlit, s határozottan mondta:

- Ezt kérem!

A lány nem jött zavarba:

- Mindjárt megnézem, van-e a raktárban.

Ádám elégedetten mosolygott, lám-lám, mégsem ír ő olyan csúnyán, s kíváncsian várta, mit hoz neki az eladó. Megkönnyebbülve sétálgatott a polcok között. Múltak a percek, s csak nem történt semmi. Kis idő múlva észrevette, hogy az "Idegeneknek belépni tilos!" feliratú tábla alatti ajtóban négy alkalmazott - köztük az őt kiszolgáló - nézi meredten a cetlijét. A legidősebb, így a legtapasztaltabb és legbátrabb hölgy megkérdezte tőle:

- Bővebbet nem tud erről a termékről?

- Nem. Csak azt, ami oda van írva - mondta nyugodtan a férfi.

Az eladók újabb tanakodás után hárman is egyvalami mellett tették le a voksot, s elő is hozták a játékot. Megköszönte, kifizette, hazavitte.

Éva elégedetten nyomott puszit az arcára:

- Látod milyen jó, hogy megbeszéltük, mit vegyél?

Ádámnak akkoriban nem volt ideje. Ezért kérte meg Évát, hogy mindent intézzen el a falikút megvásárlása körül. Ez a méretek szabatos felvételét, a megfelelő bolt kikeresését és megtalálását, valamint a szóban forgó falikút lefoglalását jelentette.

Ő csak a fizetésnél és a szállításnál csatlakozik az akcióhoz, úgy tervezte.

Évának nem volt mit tennie, mérőszalagot keresett Ádám rumlis műhelyében, s felmérte a beépíteni kívánt falszakaszt. Majd telefonkönyvet nyitott az ölébe, s reménytelen hívássorozatba kezdett. A legtöbb helyen meg sem értették, hogy miről beszél, mit is szeretne pontosan. Az eladók nem láttak még olyan parasztházat, mint amilyen az övék. Ezekbe volt járatos az az öntöttvas, többszörösen íves kontúrú falikút, amelyből be szerettek volna szerezni egyet.

Éva csak azokba az üzletekbe ment el, ahol látott esélyt a különleges portékára, ám így is eltelt három hét, mire megtalálta az igazit. Ádámnak örömmel számolt be a sikerről, és megnevezte a boltot.

- Hol is van az? - kérdezte gondterhelten a férje.

- A belvárosban, a Deák tér közelében.

- Ott sehol nem lehet parkolni! - csattant fel Ádám, egy pillanat alatt leforrázva nejét.

- Jó, majd megoldjuk valahogy! - csitította durcásan Éva.

Másnap kora délután beautóztak a városba, s ahogy kell, össze is vesztek.

- Itt volt egy parkolóhely! - szólt türelmetlenül Éva.

- Miért most szólsz, mikor már rég túlmentem rajta? - elégedetlenkedett Ádám.

Közben tolatva, a forgalmat feltartva beállt két kocsi közé.

- Ez kapukijáró! - sopánkodott a nő.

- A fene egye meg!

- Ott kiáll valaki!

- Nem látod, hogy kispolszki? Hogy férjek be a helyére ezzel?!

Huszonöt percig keringtek, mire helyet találtak a bolttól két utcányira. Éva nagy megkönnyebbülésére az üzletben minden rendben ment: az eladó udvarias volt, a lefoglalt falikút elnyerte Ádám tetszését, és az ára sem volt borsos.

- Nagyon messze sikerült parkolnom - kezdte Ádám az eladó felé fordulva. - Elmennék a kocsiért. Mikor ideérek, segítenének betenni a csomagtartóba?

- Természetesen, uram!

Az üzletből kilépve Éva elégedetten nyomott puszit Ádám arcára; lám, milyen jól tudnak ők együtt vásárolni. Most már Ádám egyedül intézze a többit, mert neki vissza kell még mennie az irodába. Békében elváltak.

Éva későn ért haza, Ádám a tévé előtt bóbiskolt.

- Felszerelted? - kérdezte anyáskodva.

Ádám felpattant és bambán bámult a nejére. Kiderült: mire a kocsihoz ért, elfelejtette az egész csapvásárlást - az esti meccs járt a fejében -, s mint aki jól végezte dolgát, hazahajtott.

Néma csendben tértek nyugovóra.

Másnap az asszony taxival ment el a falikútért. Az eladó széles mosollyal fogadta:

- Jó messze parkolt a férje!

Szeptemberben vidékre utazom Ádámmal. A három órás kocsiúton végig a lányáról mesél. Hogy lusta, rendetlen és a házimunkában sem segít.

- Ma is fölkelt fél tizenegykor és közölte, hogy nem megy be az egyetemre, mert nincs értelme. "Csak szeminárium lesz, és a tanár - egyébként jóképű pasi - kevesebbet tud mint én!" Mondtam neki, hogy ne csinálja ezt, járjon csak be szépen az órákra, ha nem is figyel oda száz százalékig, a passzív hallgatással is ragad az emberre valami. A mi időnkben kötelező volt órára járni, állandóan katalógust tartottak. Mire rögtön nagy szájat nyitott: "Jaj, apu, ne gyere már ezekkel az ósdi történetekkel! Minden egészen másképpen volt akkor. Ma kreditrendszer és szabad tanrend van."

Így beszél a maga és a lánya nevében, míg meg nem érkezünk.

Munkánk végeztével segítenünk kell egy egyetemista lánynak méréseket végezni dolgozatához. A lány előbb lekési a megbeszélt időpontot, majd rossz irányba navigál a városból kivezető úton. A terepen egyáltalán nem ismeri ki magát, s nem találja a mérési pontokat. A mérőműszert még bekapcsolni sem tudja, a kijelzett paramétereket egyáltalán nem érti.

Ádám mindezek ellenére rendkívül türelmesen segíti munkáját. Nem úgy bánik vele, mint egy dorgálást érdemlő hallgatóval, hanem mint egy úriember a támogatására szoruló nővel.

Nagy nehezen végzünk.

A városba visszaérve a lány jelezi, hogy a főtér környékén ki szeretne szállni, nem jön velünk Pestre.

- És az egyetem? - kérdezem értetlenül.
- Á, a héten már nem megyek be! - legyint unottan.

Kedd van.

Ádám helyeselve bólogat.

- Persze teljesen felesleges bejárni. Én is itt maradnék a maga helyében. Gondolom kezdődik a szüret, gyönyörű ez a vénasszonyok nyara! Az egyetemen ilyenkor még a fű se nő, sokan még be sem iratkoztak. Érezze jól magát! - kiáltja búcsúzóul az időközben kikászálódott lány után.

Döbbenten nézek rá. Rögtön érti csodálkozásom okát.

- Jó, jó, igazad van... Éva szerint is jó vagyok az aggódó apa szerepében. Kiválóan alakítom a hódító férfit. Szerető férjként tisztán önmagamat adom. Az csapnivaló.

"Vágja a csuklómat ez a vacak bilincs. Kicsit figyelmesebben is vezethetnének ezek a debella rendőrök. Elég gyorsan ideértünk a bíróságra. Mekkora tömeg van itt! Hogy fogunk itt átférni?"

Ezek az egyszerű gondolatok forogtak Ádám agyában tárgyalásra menet. A tömegben megpillantotta delnővé cseperedett leányát, oldalán azzal a mamlasz barátjával. Szertartásosan összepuszilkoztak jobbról is, balról is, de leendő vejével a második csók már a levegőben csattant, mert a rendőrök tovább rángatták pórázán, hogy mielőbb keresztülvágjanak a gyilkos pillantásokat lövellő kárvallottak gyűrűjén. A belső szobában még többen várakoztak, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, egymás lábán álltak a tanúként beidézett sértettek. Az egyenruha-bilincs-póráz trió azért itt is megtette hatását, s ha nem is mint Mózes előtt a Vörös tenger, de megnyílt a tömeg a láncravert Ádám előtt. Két négyzetméteres cellába vezették, egyszerre csak az egyik rendőr fért el mellette a lócán. Egy pillanatra mintha látta volna Évát, de a kabátja ismeretlennek tűnt számára. Hosszan várakozott a trágár feliratokkal televésett falak között, mire az előző tárgyalás véget ért.

Névsorolvasást tartottak a tanúk között, s őt is a tárgyalóterembe vezették. Egy idősebb, kontyos hölgy készakarva a bordái közé nyomta éles könyökét, egy harmincas férfi pedig elefántpuszit nyomott a combjára az ajtóban kialakult lökdösődésnél.

Végre megint leülhetett. Szemben a bírónő, jobbra az ügyvédje, balra az ügyész. A rendőrök oldalt, tisztes távolban foglaltak helyet, a bilincset rajta hagyták. Sorba hívták be a sértetteket, települések szerint. A bírónő egyeztette a személyi adatokat, biztatólag rámosolygott a beidézettre, s gépiesen feltette kérdéseit.

Ádám még soha nem találkozott áldozataival, a téli hónapok éjszakáin dolgozott a nyári lakokban. Az üdülőtelepeken még a lélek sem hál olyankor, neki meg csak azt kellett megnéznie, hogy van-e kémény a lehetőleg minél újabb építésű házon. Ahogy a sértett bemondta nyaralója címét, Ádám számára megszűnt a jelen tárgyalótermestül, rendőröstül, bilincsestül, mindenestül, s az adott helyszínre képzelte magát. Mindenre emlékezett: az időjárásra, a fényviszonyokra, hogy milyen zárat kellett feltörnie, volt-e valamilyen zavaró körülmény munkavégzés közben (ezekben a nyaralókban sokszor lakik egér például, s mivel ő is otthon érzi magát, a legváratlanabb pillanatban tud keresztülgrasszálni a konyhán...), de a legélesebben természetesen a szerkezetekre emlékezett. A kazánokra! Hogyan voltak bekötve, volt-e füstriasztójuk, mekkora volt az őrláng és milyen fénnyel égett, programozható volt-e a hőmérséklet. Mindent tudott ezekről a masinákról, harminc éve foglalkozott velük. Már a vasfüggönyön keresztül ismerte a legújabb nyugat-európai és tengerentúli modelleket. A gyár párttitkára beíratta a műegyetemre épületgépész szakra, annyira a bolondja volt az ifjú Ádám a szakmájának.

De Éva mindig elégedetlen volt azzal, hogy semmi más nem érdekli, csak a vacak kazánjai meg a csövei, és a pénz se elég semmire, amit hazahoz a gyárból. Ráadásul 91-ben onnan is elküldték, pedig még messze volt a nyugdíjkortól, ám a profilváltás az profilváltás, a maiak csak ülnek a számítógépeik előtt naphosszat, kazánt még prospektusban sem láttak.
Tipikus kényszervállalkozó lett, esténként kockás füzetben vezette a könyvelést, Éva meg dohogott ahogy mosogatás közben rálátott a szépen rajzolt, ám negatív előjelű számokra. Egyre többet veszekedtek, mígnem egy szép napon a szomszéd Jani azzal állított be: "Ádám, megfogtad az Isten lábát, lesz megrendelés dögivel!". Így állt át a használt kazánok piacára, s munkájával mindenki meg volt elégedve.

A bírónő épp a keletkezett károkról faggatott egy csopaki férfit.

- Azon túl, hogy elvitték a kéthetes, háromszázötvenezer forintos bojlerünket, igazán nem panaszkodhatok. Vicces, de azt kell mondanom, szépen dolgoztak a betörők, egy koszfolt sem maradt sehol, a hátrahagyott szerelvényeket példás rendben, újságpapírokra fektetve hagyták a házban, a vizet is elzárták, hogy a csövekből ne csöpögjön a parkettára.

Ádám büszkén húzta ki magát a vádlottak padján, eddig minden tanú elismerte a szakértelmét. Egyedül az zavarta, hogy mindig többes számban emlegették a tetteseket, pedig ő világéletében egyedül dolgozott. Természetesen az adott helyzetben ezzel a ténnyel nem hozakodhatott elő.

Évának egyre több pénzt adott haza. A nő előbb kocsit követelt magának, majd kertes házra vágyott. Aztán kellett egy házőrző kutya (bernáthegyi természetesen), majd kettő, hogy ne legyen egyedül a szegény pára. Később rájött - a szomszéd Bori segített ebben -, hogy beszűkülhet a tudata, ha nem ismeri meg a világot. Minden földrészre el kellett utazniuk sebtiben.

Ádám dolgozott, mint egy állat, a lánya meg menedzserképzőbe iratkozott érettségi után, ahol a havi tandíj többe került egy használt kazánnál. Hajnalonként, mikor hazaért, könyörgött Évának, hadd álljon le egy időre, mert nagyon kimerült az állandó éjszakázásban, és előbb-utóbb el fog követni valami elemi hibát, és le fog bukni.

Az asszony hajthatatlan volt.

A kihallgatás már a P betűs településeknél tartott, mire a vádlott mindezeket végiggondolhatta, s minden egyes tanú után eldarálta az ügyvédje által betanított szöveget:

- Az említett eseményről semmit sem tudok, az adott településen soha életemben nem jártam! Az elmondott bűncselekményhez semmi közöm nincsen.

Mikor húszadszorra is végigmondta, hirtelen megváltozott benne valami. Védője legnagyobb elképedésére egy siófoki hölgy vallomása közben felugrott, s teátrális mozdulatokkal ő maga mesélte tovább, mit hogyan csinált. Később széplaki és zamárdi áldozatai bólogatva hallgatták leírásait nyaralóikról. Ádám minden esetben hangsúlyozta, hogy egyedül dolgozott, s elmesélte, hogyan cipelte ki a házakból a nehéz és rossz fogású kazánokat. Egyre lelkesebben vallott, jólesett kibeszélnie magából az elmúlt néhány év szakmai tapasztalatát.

A tárgyalás végeztével pórázon vezették ki a bíróságról. A könnyező Éva felé csak inteni tudott összekulcsolt kezeivel.

Örült, hogy láthatatlan bilincsét valódira cserélte.

Ádám öt hónapja nősült. Előtte udvarolt eleget szíve választottjának. Ám jövendőbeli apósának nem nyerte el a bizalmát, így mikor ténylegesen az apósa lett, meg kellett küzdenie a kegyeiért. Az pedig nem volt könnyű feladat. Évezredes tapasztalat ez fiús anyák és lányos apák esetében.

Ádám mindent megpróbált.

A találkozásokra elővette legjobb modorát, udvarias volt és tettrekész. Helyeselt és szörnyülködött apósa monológjainak ívét és tartalmát követve, érzékenyebb volt, mint egy szeizmográf.

Ha Éva apja a vérnyomására panaszkodott, azonnal felhívta belgyógyász barátját, kinek a tanácsaira hallgatva megvásárolta a legdrágább hipertóniás gyógyszereket a kedves papának.

Ha a családi nyaraló kertjében kiszáradt a fű, kertészekkel konzultált, majd a legkorszerűbb angolszász gyepesítési eljárást alkalmazva sűrű pázsitot varázsolt az udvarra.

Ha jogi tanácsokra volt szüksége a drága papának, mondjuk egy gépkocsi adásvétele tárgyában, ő maga állt a legteljesebb tisztelettel a szolgálatára, jogi végzetségét latba vetve.

Házasságuk harmadik hónapjától ő intézte a szülők bevásárlását is: más piacra ment a zöldségekért, másikra a gyümölcsökért, a legkiválóbb henteshez a húsokért, a szárazárut pedig bevásárlóközpontokban szerezte be.

Anyósa a legnagyobb elismeréssel beszélt róla, ami nem könnyítette helyzetét apósánál.

Eközben természetesen a feleségét tejben-vajban fürösztötte, tenyerén hordozta, óvta, védte, kényeztette. Valahogy mindez mégis kevésnek bizonyult, érezte, többet kell tennie.
Elkezdett hát horgászni járni, hogy pecázás közben összebarátkozhasson apósa barátaival. Azok látván, hogy jóravaló fiú, szintén dicsérték az öregnek.

Egy alkalommal színházjegyet vett maguknak és a szülőknek. Az előadás szünetében összefutottak barátaikkal. A második felvonás előtt csak a gyors bemutatásra maradt idő, ám a darab végén a ruhatárnál újra összeakadtak. Egy ideig együtt bandukoltak parkoló autóik felé. Hogy, hogy nem, Ádám barátja az apósával kezdett diskurálni. Egy kapualjra a színháztól már szívélyesen társalogtak, egy saroknyira már meg-megállva hallgatták egymást a legteljesebb egyetértésben, a következő ötven méteren az após a barátba karolt, s a kocsiig érve többször megveregette a vállát.

Ádám összeroskadt. Hiába kínlódik hónapok óta orvosokkal, gyógyszerekkel, kertészekkel és gyeptéglákkal, zöldséggel és gyümölccsel, a barátja öt perc alatt levette a lábáról a papát. Furdalta oldalát a kíváncsiság, vajon mi lehet az a téma, amivel ilyen gyorsan ekkora eredmény érhető el.

A búcsúzkodásnál aztán megtudhatta. Apósa a barátja kezét rázogatta:

- Akkor a jövő szombaton találkozunk, nekem a tizenhármas szektorba szól a bérletem.

- Én az F szektorban ülök, de a szünetben meglátogatom István bátyámat!

Ádám azóta nem ér rá, még a feleségének sem. Éjjel-nappal a Fradi játékosainak a nevét magolja.

Éva fut, robog, zakatol.

Nem úgy mint az ura, aki előbb gondolkodik, s csak utána cselekszik. Neje olykor türelmetlenkedik is vele emiatt. Induljunk, menjünk, csináljuk! Ezekkel a szavakkal nógatja szegény Ádámot, néha még jobb lábával toppant is hozzá.

Mikor munkába indulnának, a férfi komótosan nekilát cipőt pucolni. Ha aktuálisan hordott lábbelijével végez, akkurátusan kitisztítja a többi négy párat is, mit az előszobában talál. A pepecs munka miatt elkésnének, Éva otthagyja.

Vagy.

A Zeneakadémián a hangverseny után utolsónak veszi ki a kabátokat a ruhatárból, pedig közvetlenül a kijárat mellett ültek. Az időjárásról elbeszélget egy csöppet a ruhatáros nénivel, miközben Évának felforr az agyvize, mivel a kocsit a munkahelye parkolójában hagyta, ahonnan este tízig ki kell állni. Pontosan nyolc perc van addig. Éva sajnálja, de megint otthagyja a férjét, ki gyalogosan kénytelen hazatérni a hideg téli éjjelen.

Hétvégi házuk körül is együtt szokták kezdeni a munkát, de közösen befejezni sohasem sikerül. Ádám mindig piszmog még valamivel, mikor Éva már a zuhany alatt élvezi a meleg víz sugarait. Férje ezalatt a fűnyírót tisztogatja, vagy a szerszámokat rendezgeti a sufniban.

Egy szép napon cseresznyét szedtek. Két fájuk volt, Ádám az egyikre, Éva a másikra mászott fel. Míg az asszony három, addig ura maximum fél vödröt töltött meg a friss, ropogós gyümölccsel. Éva oda-oda pillantott a másik fára, s látva, hogy milyen lassan dolgozik Ádám, dohogott magában: "Direkt csinálja, hogy engem idegesítsen! Nagyon jól tudja, hogy este jönnek a sógorék szalonnát sütni, s addig még egy csomó dolgom van! Vacakol itten ezekkel a nyamvadt cseresznyékkel. Egyenként tépegeti és rakosgatja a vödrébe, pedig minden évben elmondom neki, hogy nem őszibarack ez, hogy dédelgetni kelljen darabonként. Én is ötösével-tízesével szedem az egyik kezemmel, és már nyúlok is a másikkal a következő adagért."

Itt tartott gondolataival, mikor hatalmas recsegés-ropogás törte meg a kert idilli csendjét. Faágak törtek halomra, majd tompa puffanás hallatszott. A hatvan kilószor három méterszer "g" helyzeti energia a gravitáció következtében mozgási energiává változott egy fél másodpercre.

A végeredmény egy energia nélküli test a fűben. Éváé.

Ádám nyugodtan szemezgetett tovább. Hallotta a hatalmas robajt, de csak a szeme rebbent meg.

Szerencsére a nő végtagjaiba pillanatok alatt visszatért az erő, s nyöszörögve fel is tudott tápászkodni. Kezéből több helyen szivárgott a vér, rettenetesen fájt a bal lába, sajgott az ülepe, szaggatott a dereka. Bebotorkált a házba.

- Ma még hamarabb mehetett zuhanyozni! - dünnyögte maga elé Ádám.

A szemeteskocsi nem mozdult. Már régen el kellett volna hajtania a hulladéklerakó tetejéről, hogy néhány perce kiborított tartalmát a hengeres munkagép elegyengesse. A gépkezelő káromkodva lekászálódott kalickájából - a szabályzat tiltotta a kiszállást -, hogy kérdőre vonja a szemetesautó sofőrjét, ugyan miért nem húz már el, ám legnagyobb megdöbbenésére a volán mögött nem ült senki. Átbotorkált a kocsi túloldalára, hátha csak a dolgát végzi szegény fuvaros szélárnyékba menekülve. Ott sem találta. A láncban dolgozó többi henger is leállt már, s pilótáik tanakodtak, mitévők legyenek. Sejtették, hogy baj történhetett, s félelmük be is igazolódott. Egy kékülő bal kéz kandikált ki az összepréselt szeméttengerből. Nyomban munkához láttak, hogy kiássák a szerencsétlenül járt férfit. Csákány kivételével minden eszközt bevetettek a mentéshez, és sikerült kiemelniük az élettelennek tűnő testet. Közben a szeméttelep központjába is eljutott a hír, ahonnan azonnal mentőt hívtak.

Előbb egy helikopterrel próbálkoztak. Kiderült, hogy a légijármű propellere felkavarja a szemetet, ami úgy beakadhat a légcsavarba, hogy kétszáz méteres körzetben mindenki odavész a lezuhanó gép okozta tűzvészben.

Maradt a rohamkocsi. A legközelebbi egy vajúdó nőt szállított éppen a telep közelében épített úton. Az életveszély az életveszély, így a világra jönni készülő csemete a szülészet helyett az összepréselt hulladékok felé vette az irányt, ahonnét nem mozdíthatták el az alélt férfit, nehogy belső sérülései végzetessé váljanak.

A mentők hálózatát figyelemmel kísérik az elektronikus sajtó képviselői: a rendőrökkel egy időben érkeztek a helyszínre a TV2 és az RTL Klub kamerái. Miután a sérült továbbra sem volt kihallgatható állapotban, a nyomozók a főnökét kezdték faggatni:

- Neve?

- Üveges Ádám.

- A magáé?

- Nem, a sofőré.

- Kora?

- Ötvenegy éves.

- Mióta dolgozik a cégnél?

- Nyolc éve.

- Lakhelye?

Ehhez már a személyzeti kartonba kellett pillantania a telepvezetőnek.

- Búzavirág utca 16.

- Megváltozott! - szólalt meg akkor nyöszörögve az élettelennek hitt férfi.

Kamerák az arcára fókuszáltak, a mentőorvos lyukas bádoglavórra térdepelve tartotta a fejét, a kotnyeles riporternők mikrofont nyújtottak a szájához.

- Hogyhogy megváltozott? - kérdezte szigorúan a rend őre, mintha ez lett volna most a legfontosabb.

- El kellett költöznöm otthonról, mert Évának elege lett a gyűjtőszenvedélyemből.

- Mit gyűjt, jóember?

- Kupakot.

A bűz elviselhetetlen volt, a szél cibálta a papírhulladékot, a vajúdó asszony sikoltott a tolófájdalmaktól, a varjak és a sirályok békésen szemezgettek a szemétből. Valahogy mégis meghitt volt a hangulat; mindenki kíváncsian várta Ádám történetének folytatását.

- Hogy összejöjjön a terepjáró. Azért másztam le most is a volán mögül, mert úgy láttam, van egy tucatnyi kék kupak előttem, s nekem már csak egy slusszkulcsos jelzésű hiányzik ahhoz, hogy részt vehessek a nyereménysorsoláson.

Főnöke a fejét fogta, a rendőr a fogai között átkozódott, a kotnyelesek elbizonytalanodtak: érdekelni fogja-e ez az esti műsor közönségét.
Ádám kihasználta a pillanatnyi bizonytalanságot, és a kamerába bámulva beleüvöltötte a mikrofonba:

- Szeretlek Éva! Meglásd, meglesz a kocsi!

Ádám úgy döntött, nem vezeti be a vizet a házba. A villanyt nem tudják nélkülözni - hiába csak nyaralónak használják a kétszázötven éves parasztházat -, de víz nem kell. A kert végében van egy öreg kút, onnan hordják be mosogatáshoz és fürdéshez a jó hideg karsztvizet.

A családfő döntése nem okozott osztatlan sikert, Éva és a lányok sokáig puhították a férfit, minden eszközt bevetve, amivel a nőnemű élőlények bírnak: ármányt, fondorlatot, hisztit és pajzánságot. Ádám, mint egy kőszikla, tántoríthatatlan volt. Önmagában a házbéli vízhiány nem háborított volna fel senkit, de a belőle fakadó egyenes következmény, hogy WC sincs odabenn, már meghaladta a lányok ingerküszöbét. S nem az udvari budi miatt, mert aki megszokja, annak kellemesebb környezet illatostul és legyestül, mint holmi porcelánból készült hófehér angol WC a csillogó kövezetű fürdőszobában. A viszály kiváltója az volt, hogy Ádám nagyon sokáig ült kint az árnyékszéken, s azalatt senki sem tartózkodhatott a közelben. A "közel" Ádám számára az egész udvart jelentette. Teljes pereputtyát ezekre a röpke fél órákra a házba kényszerítette. A nyár - és általában a délelőtt - kellős közepén. Láthatjuk lelki szemeinkkel, mikor a nagybajuszú komótos apuka a verandáról a budi felé ballag, hogyan spriccel mindenki befelé, a számára kedves vagy kötelességszerű tevékenységet hátrahagyva. Napozást, tollasozást, teregetést, zöldségpucolást. És szép csöndesen bent kucorog a tisztaszobában, várva a megváltó nyikorgásra, ami a budiajtó nyílását jelenti.

Ez a rituálé volt divatban Ádáméknál, mikor a szomszéd telken ifjú házaspár telepedett meg. Illetve kezdett csak megtelepedni, hiszen a zsebkendőnyi területen nem volt semmi, csak fű, amin kiválóan lehetett sátorozni. A vázas építményhez értelemszerűen nem volt toalett, ezért a fiatalok megkérték Évát, olykor hadd végezzék dolgaikat ők is a környék egyetlen budiján. Gondolva a jövőre és a jószomszédi viszonyra, Éva igent mondott. Ádám azonban nem tudott a dologról, épp Pesten tartózkodott az alku megkötésekor. Felesége tipródott hogyan és mikor közölje vele a hírt, hogy öt helyett mostantól heten osztoznak a faépítményen. Fölhívja a munkahelyén? Akkor úgyis csak félgőzzel figyel rá, tán könnyebben lenyeli a békát. Vagy, ha este visszaér hozzájuk, finom vacsorával fogadja, s közben adja elő a fejleményeket?

A félelem mindegyik megoldást elsöpörte. Ádám fáradtan, idegesen tért vissza a nyaralóba. Éva tehát hallgatott, a sorsra bízta a dolgot.

Másnap reggel Ádám a verandán olvasgatta kedvenc napilapját, mikor idegenül csengő hangot hallott az árnyékszék irányából társalkodni. Először azt hitte, képzelődik, aztán úgy döntött, megnézi, mi lehet e furcsa jelenség oka. A budihoz érve döbbenetes látvány fogadta. Az ajtó kicsapva, a deszkán a szomszédasszony terpeszkedett, s a kerítésen át urához beszélt megállás nélkül. Ádám azt sem tudta merre nézzen, a nőre vagy a férjére, ám zavaránál csak egy volt nagyobb: a dühe.

- Az rendben van, hogy az én portámon végzi a dolgát, de hogy kocsmát csinál a budimból, az tűrhetetlen! - üvöltötte tajtékozva.

- A felesége engedte meg, hogy ide járjunk...- jött a válasz a budiból.

- Persze, és azt is ő mondta magának, hogy nyitott ajtónál trónoljon, s közben hangosan locsogjon, hogy mindenütt hallani lehessen!

- Azt mondta, nem baj, ha végre egy kis élet költözik a budiba.

Három év telt el a Papucsok megjelenése óta. Mára az összes példány elfogyott. Hogy hányan olvasták: nem tudom. Sokaknak így dedikáltam: „Lesz Papucsok II. is!" Ezt nem azért tettem, mert feltétlenül újabb könyvet akartam írni ebből a kimeríthetetlennek tűnő témából, hanem azért, mert az élet folyamatosan táplálta füzetemet. Ismerőseim folyton papucstörténetekkel zaklattak. Férjek érdeklődtek rendszeresen: Szerepelhetnék én is a következőben? Volt, aki havonta hívott, hogy megossza velem házassága kalandjait. Társaságban az asszonyok csak óvatosan mertek beszélni előttem, tartottak a tollamtól. Ha csak egy-két ezer ember körében is, de a „papucs" mozgalommá vált. Ha nem így történik, akkor is lett volna elég munícióm, hiszen én is házasságban élek. Feleségem ráadásul folyton azzal fenyegetett, hogy Tűsarkak címmel ő is írni fog egy könyvet. Időnként fel is sorolja azokat a ballépéseimet, amiket feltétlenül papírra vet majd. Szerencsére neki nálam is kevesebb ideje van. Én lettem kész előbb. (Készülő könyvéből azonban egy gyöngyszemet beemeltem, a Guriga címűt.)

Tovább

A szülők a kollégiumból viszik hazafelé fiúkat nyári szünetre.

– Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen rossz lesz a bizonyítványod Laci! – pöröl a gyerekkel Éva. – Az még elmegy, hogy matekból csak hármast kaptál, de hogy magyarból és történelemből sem lettél jobb! Mit csináltál a stúdiumokon?

A fiú hallgat, babrálja az ülést.

Tovább

Pár hetes házasként összefutok távoli rokonommal a Moszkva téren. Kezet nyújt. Én nem. Szabódok, hogy ne haragudjon, de nem tudok kezet adni.

- Hogy-hogy? – kérdi felélénkülve.

Tovább

Apa pontosan érkezik. Az igazgató már várta. Hellyel kínálja a zaklatott férfit.

- Miről van szó? - kérdi barátságosan mosolyogva.

- Editkéről, a lányomról. Most kezdte a hetediket.

Tovább